S Z E N T H Á R O M S Á G

Egy középkori legenda szerint egy erdőben három fának különleges álmai voltak. az első arra vágyott, hogy kincsesládát faragjanak belőle és a világ legnagyobb kincsét őrizhesse. A második arról álmodozott, hogy hadihajó lesz és a világ leghatalmasabb uralkodóját hordozhatja majd. A harmadik arra vágyott, hogy magasra felállított jel lehessen, amelyre tisztelettel tekintenek fel az emberek. Kivágták az első fát, de nem kincsesládát faragtak belőle, hanem egy istállóba került, jászol lett belőle és egy különös éjszakán egy újszülött gyermeket fektettek bele. A fa megremegett a boldogságtól, mert a legnagyobb kincset, a világ Üdvözítőjét fogadhatta be. Kivágták a második fát is, de nem büszke hadihajó lett belőle, hanem egyszerű halászbárka. Egy szép napon ebbe a bárkába beszállt egy Názáretből érkezett tanító és a fa boldog volt, mert a világ Urát, az Üdvözítőt hordozhatta. Kivágták a harmadik fát is, de nem valami győzelmi jelvényt faragtak belőle, hanem a szégyen fája lett. Egy pénteki napon ezt a fát egy véresre vert ember vette a vállára, majd erre feszítették fel. A fa pedig boldog volt, hogy az Üdvözítő karjait ölelheti magához.
Sokféle álma van az embernek gazdagságról, hatalomról, dicsőségről, boldogságról. Ezek az álmok gyakran nem úgy teljesednek be, ahogyan azt az ember elképzeli. Az életünk igazi beteljesedése, valódi álma Krisztus, a világ Üdvözítője. Karácsonykor újra átéljük azt, hogy életünknek ez a nagy és egyetlen vágya beteljesedett. Isten kicsiny gyermekként e világra született, a kezünkbe adta önmagát. Ránk tekintett, mint valaha Péterre, és mi megrendülten befogadhattuk őt. Nekünk akarja adni azt az országot, ahol nem a hatalmasok és a gazdagok uralkodnak, hanem az igazság és a szeretet. Ez az emberiség nagy álma, ennek építésén, befogadásán kell fáradoznunk az életünk folyamán.
(dr. Székely János)


Az egyházi év az adventi idővel kezdődik, közelebbről pedig advent első vasárnapjával, ami ebben az évben december 3-ra esik. Mivel ez a változó dátum minden évben a karácsony előtti 4. vasárnap, és idén 24-e pont vasárnapra esik, így az advent időtartama most csak három teljes hét. Az adventi időszak az előkészület, várakozás, reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek. Régen advent kezdetét éjféli harangszóval is jelezték, amely szokást hazánkban egyes helyeken felújították.
„Az advent lényege várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, Aki van, Aki a miénk. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden egyéb súlyát és megosztottságát. Advent idején mi arra várakozunk és az után vágyhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá. Azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből. Az adventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valójában mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.”
(Pilinszky János).

Decemberben csak egy nagy egyházi ünnep van karácsony előtt. A Szűzanya 1858. március 25-én így mutatkozott be Bernadette Soubirousnak, a Lourdes melletti Massabielle-barlangban: „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás”. A nyugati egyházban a 9. században tűnt fel a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe Nápolyban és Szicíliában, de a 10. század elején már Angliában is megtartották. Magyarországon III. Béla király honosította meg a 12. század második felében, majd a 13–14. század során, főleg ferences hatásra egész Európában elterjedt. A Szeplőtelen Fogantatásról szóló dogmát boldog IX. Piusz pápa hirdette ki 1854. december 8-án.

A most következő ünnepi időkre lapunk minden olvasójának áldott adventi készülődést, a közénk született Megváltónak, a béke Fejedelmének áldásával nagyon boldog, kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánunk!

Szent József és az áldott állapotban lévő Szűzanya közelednek felém. Hosszú útra indultak, Betlehem felé tartanak. Fáradtan haladnak a céljuk felé. Számomra az adventi, bizalommal teli várakozást jelenti ez a kép. Nem ismerik, hogy mi vár rájuk, mennyi nehézséget hoznak az elkövetkezendő napok. De tudják, hogy Isten velük van, és nem hagyja el őket. Jézus fog megszületni, aki Isten akaratából fogant Mária méhében. Ez lesz hamarosan az Ő ünnepük, az örömük oka.
Figyelem őket, jó rájuk nézni. Szeretnék feléjük indulni, megállni, beszélgetni velük! Miért is ne tehetném?
Hisz az adventi idő nagyszerű alkalom arra, hogy ne csak egymás mellett menjünk el, hanem időzzünk is el egymásnál. Sőt, folytathatom az utat velük egészen Betlehemig és még tovább.
Az adventi időszak lehetőséget nyújt arra, hogy megálljunk, elidőzzünk. Ha ezt megtesszük, akkor tudunk örömforrássá válni egymás számára. Az örömről is szól a karácsony. Az Üdvözítőnk megszületett, és velünk maradt mindörökre.

Mi, gyerekek, nagyon vártuk az első havat. Karácsonytájt érkeztek meg nyugat felől a szürke fellegek, s letették terhüket a hegyek koszorúja övezte völgyben, de nem olyan városias, hosszú szállingózás módján, hanem vastag bunda alá került a táj, a falu. Az iskolának akkor egyszeribe vége szakadt, a szünidő kezdetét nem a kalendárium betűi, hanem az első hó jelentette. Mi már december eleje óta a reggeli felkelés után azonnal az ablakhoz siettünk, hogy ledörzsölve a jégvirágokat, megláthassuk az első havat, szabadságunk kezdetét. Idén sem kellett csalódnunk. Már november végén megjelentek a fellegek, András-napra már hósipka borította a Kömöge tetejét, s december közepén egy éjszaka két arasznyi hó hullott, beterített mindent, s mesevilágot varázsolt a környékre. Hurrá! - rohantunk vissza az ablaktól, s sarokba dobva az iskolatáskát, lázasan kezdtük szőni a szünidei terveket. Kertünk vége a hegyek lábáig nyúlott, s kukoricacsutkát cipőnkre kötve vígan siklottunk a havon. Csúszkálással, ródlizással telt az idő, s este, mikor a konyhában egybegyűlt a család, hallgattuk az öregek szavát, apám, Márton tréfálkozásait, a világ gondját, s körülfogott bennünket anyám szerető gondoskodása. Kezdetét vette a sütés-főzés, a készülődés. Hamarosan itt a karácsony. S mikor apánk egy este azt mondta, hogy másnap levágjuk a disznót, tudtuk, már csak napok vannak hátra, s esténként leszakítva a leveles naptár lapjait, mi, gyerekek, lestük azt az egyre közelebb kerülő piros betűs számot. Már a szánkózás sem volt az igazi, s amíg a férfiak az udvarban tettek-vettek az állatok körül, mi néztük a konyhaasztal köré kuporodva az anyám keze alól kikerülő mézes figurákat, cukordíszeket, apró meglepetéseket. Titkolózni nemigen lehetett, nem is volt rá szükség. Őszinte világ volt a miénk, tiszta szándékú, egyszerű szavú. Úgy mondták otthon: karácsonykor Jézust várjuk, hogy eljöjjön hozzánk, készülünk, hogy méltónak találjon minket. S az igazi ajándékok ezek az esték voltak, amikor a család összehajolva, gyerekek és szülők közös izgalmával, tréfálkozással az eljövendő nap örömében készülgetett.

Egy este, hogy apám elfújta a lámpást, Dorka húgom odasúgta anyjának: Anya, ugye a Mennyországban is így telnek az esték? Anyám igenére már tudtuk, eljön ő hozzánk, mint tavaly, tavalyelőtt, s amióta csak az eszemet tudom. Aznap szépet álmodtam, angyalok seperték a havat a behavazott utcán. Egy meglepetés azonban mindig volt. A fa. Ezt mindig apám hozta, de oly észrevétlen, hogy mi, gyerekek sehogy sem értettük, hogyan kerül oda az asztalra, csak lenyűgözve álltuk körül este a gyertyafényben alakot öltő karácsonyfát.
A várt reggelen apám szokás szerint fogta a fejszéjét, felvette hótaposó csizmáját, s mikorra mi előkászálódtunk a meleg dunyhák alól, már csak imbolygó alakját láttuk a hegynek tartva a fehér hómezőben. A fát még az ősszel kinézte. Igaz, kicsit messze kellett mennie fel a hegyekbe, de ezt az utat minden évben megtette, talán neki is le kellett tenni a gondokat, kóborolni a csendes, behavazott tájon.
A hó érintetlen volt, nehezen haladt előre. Itt-ott állatnyomokat látott. A fagy megdermesztette a fákat, bokrokat, s tündérvirággá varázsolta az erdőt. A Kömöge alatt vitt az útja, aztán fel egy dombtetőre, majd végig a gerincen. Megismerte a helyet. Az ősszel itt kaszáltak egy réten, s már akkor látott egy kis fenyőfát. Arányos termete, dús ágai, tömött levelei, szürkészöld színe rögtön feltűnt neki, s képzeletében már látta is felöltöztetve a szoba sarkában. Ott is volt a fa egy kis beszögellésben, évszázados fenyők oltalmában. Két csapásra kivágta, majd kicsit megpihenve belakmározott tarisznyájából, amelyet anyám varrt neki, s elindult visszafelé. A megindult hóesés betemette a nyomokat, s bizony iparkodnia kellett, hogy sötétedésre visszaérjen.

Baljós zúgással feltámadt a szél. Hóna alatt a fenyőfával ugyancsak különös látvány lehetett. De ismerte a tájat, hiszen itt gyerekeskedett, s a falut is alig hagyta el. S mikor arról beszélt az unszolásunkra, hogy volt egyszer Pesten is, teljes bizonyossággal gondoltuk, hogy apánk világlátott ember.
Leért a völgybe, s már erőst szürkült az idő, mikor elérte a falu első házait. A hegyek alatt, a forrásnál – hova együtt jártunk a nyáron a többi gyerekkel vízért -, kis ház állott. Egy öreg juhászé volt, kit, mivel nem csizmában járt, hanem bakancsban - mindenki Bakancsos Pista bácsinak szólított. Rossz érzés fogta el apámat a behavazott udvar, a setét ablakok láttán. Megnyitotta a kertajtót, letámasztotta a fát a tornácra és benyitott a házba. Pista bácsi az ágyban feküdt. Mi van magával? - kérdé apám, ahogy meggyújtotta a világot. Beteg vagyok, Márton - mondta az öreg. A kályha hideg volt. - Mindjárt befűtök. Zsófi majd holnap hoz meleg levest meg kóstolót.
Kiment a fészerbe, fát keresett. De csak a hó alatt talált nyirkos, korhadt fadarabokat, így a feladat reménytelennek látszott. Aztán pillantása az ajtónál lévő fára esett. A tuskóra tette a kis fenyőt, s nagyot fohászkodva apróra hasította. Lassan pattogni kezdett a tűz, s fenyőillat töltötte be a kicsi házat. Pista bácsi megkönnyebbedett. Akkor holnap - mondta apám búcsúzóul. Már nagyon vártuk őt. Nehéz lépteit hallva izgalom vett rajtunk erőt. Végre mindannyian együtt vagyunk idehaza. Mikor pillantásunk fehér arcára esett, csak annyit gondoltunk, milyen hideg lehet, s újra átadtuk magunkat a várakozás bódító érzésének. Anyám néhány szót váltott apámmal, majd ünneplőbe öltözve ültünk le a konyhában, s kezdődött, amit úgy vártunk.
Apám ölbe vett bennünket, s szokásunk szerint mesélni kezdett egy idegen országról, egy házaspárról, a születendő kisgyermekről, emberekről, hatalmasokról és szegényekről. Beszélt a rokonokról, a barátokról, a nélkülözőkről, s percek alatt odavarázsolta elénk a falut, a múltat és jövőt, az egész világot. Aztán énekelni kezdtünk, s mikor a kis csengő megszólalt, nagy izgalommal nyitottuk ki a szobaajtót. Az asztalon egy tányérban ott voltak a mézes és cukrozott díszek, égtek a gyertyák a tartókban, de a fa, a fa nem volt sehol. Könnyes szemmel, kérdőn néztünk apánkra. A sarokban állt, anyával egymáshoz hajoltak, szemükben megcsillant a gyertyák fénye. Találkoztam az úton Vele, elkérte a fát, én meg odaadtam neki, hiszen nem illik egy kérést Tőle megtagadni. Szavai megnyugtatóan csengtek. Anyám, hogy a csend feszültségét feloldja, az ünnepi asztalhoz invitált bennünket.

Boldog karácsonyt Mindenkinek! - mondta, és behozta a gőzölgő levest.

István a hét diakónus egyike, akiket az apostolok választottak szolgálatra, mikor feszültség támadt a jeruzsálemi és a görög nyelvű, hellén kultúrájú hívek között. A görögök úgy érezték, hogy az ő özvegyeiket elhanyagolják az alamizsna osztásnál. Ennek okán az apostolok megbíztak hét hellén férfit az asztal szolgálatával. Így ők lettek a hellén keresztények tekintélyes képviselői, s emellett igazi apostolok, akik teljes bátorsággal hirdették az evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába.
Istvánról Szent Lukács emlékezik meg az Apostolok cselekedeteiben (6,1 -,8,2). Lukács egyháztörténeti szempontból fontosnak látja István szerepét, mert az ő halála vezeti be az egyház elszakadását a Templomtól és a zsidóságtól.
István küldetésében világosan láthatóvá válik a lelkek szétválása, s életének végső órái is hasonlatosak Jézuséhoz. Miként Jézust, úgy Őt is a főtanács elé állították, s hasonló vádakkal léptek fel ellene. Istvánon beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít benneteket rá, hogy mit kell mondanotok”. Az első vértanút a jeruzsálemi zsinagóga elöljárói a szanhendrin (zsidó állam ítélkező szerve) elé állította, mivel nyíltan hirdette Jézus istenségét. Ezt követően a csőcselék megrohanta őt, kihurcolták a városból, és végül agyonkövezték. „Ekkor így imádkozott: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet! Azután térdre esett, és hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt! Ezt követően meghalt.” (Apcsel. 7,59-60) A kapu, amelyen végső útjára indult Jeruzsálemben, ma is az István-kapu nevet viseli. A tanítvány kiválósága Isten különleges kegyelmében nyilvánult meg, megkapta a bölcsesség ajándékát, melynek segítségével hirdette az igét, látnoki képességgel rendelkezett, valamint számos csodát is tett a nép körében. Minden égi ajándékot a szolgálatra kapott István, aki a szó eredeti értelmében, teljes egészében diakónus volt. István diakónus ünnepét a legrégibb liturgikus források is december 26-ára tették. Halálának napjához kötik, hogy a fiatal egyház Jeruzsálemből szétszóródik Júdeába és Szamariába, majd a pogányok közé is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az evangélium.

Karácsonyra készülünk, ilyenkor minden valahogy más. Jobbá akarunk válni, érzékenyebbek vagyunk a jóra. Szeretnénk szépen ünnepelni, ezért készülünk az ünnepre. A szentgyónásban megtisztítjuk a lelkünket, gyakrabban találkozunk Jézussal az Oltáriszentségben, rorátéra járunk. Az oltár körül gyűlünk össze, szükségünk van a vele való személyes találkozásra. Táplálékunk Ő. Erővel tölt el, válaszokat kapunk a kérdéseinkre, sok mindent tisztábban látunk, nyugalmat, békét tapasztalhatunk meg nála, és örömöt is. Ha meg van töltve a lelki tarisznyánk, akkor tudunk odafordulni a családunk, a barátaink vagy az emberek felé.
Töltekezünk, Isten gondviselő szeretetéből táplálkozunk, hogy aztán tanúságot tudjunk tenni Róla. Azonban nemcsak lelki, hanem fizikai táplálékra is szükségünk van. Amikor otthon ünneplünk, akkor a finom ételek elkészítése is hozzátartozik az ünnephez. Legyen az karácsonyi ebéd vagy egy névnap, születésnap, házassági évforduló. Ilyenkor is egy asztal köré ülünk. A családi asztalnál is létrejöhet egy szakrális légkör. Imádkozunk, hálát adunk, meghallgatjuk egymást, örülünk egymásnak, jókat nevetünk, játszunk. Itt is meg tapasztalhatjuk, hogy erőt, békét, örömöt kapunk. Kifejezzük szeretetünket egymás iránt. Isten itt is jelen van!
Amikor már kiröppennek a gyerekek, vagy a társunk sem él már, egyedül maradunk. Azonban ilyenkor sem kell magunkba roskadnunk. Meg lehet hívni a szintén egyedül élő szomszédot, vagy rokont, barátot. Lehet, hogy idén ezt nem tehetjük meg, de az internet segítségével virtuálisan tudunk találkozni. Ünnep az, ha szétosztom mindazt a szeretetet, amit Istentől kaptam. Az ünnepi asztal az öröm helye, akár az oltár is a szentmisén, mert azzal, azokkal találkozhatunk, akikkel jó együtt lenni.

Advent van. Az adventi koszorú második gyertyájának meggyújtására készülünk. Az Úr közel van! Istenünkről azt nyilatkoztatja ki a Szentírás, hogy „örül majd Neked nagy örömmel”. Vajon elhiszem ezt és meg tudok nyugodni ebben a tudatban? Sokszor nem jutunk el ennek felismerésére. Még oly sok adventi „teljesítményünk” után sem. Minden „külsődleges” szép hagyományt szorgalmasan elvégzünk és végig is élünk, de Istenünk jelenlétének, velünk létének a tiszta öröme mégis hiányzik a szívünkből. Milyen jó lenne Karácsony szent ünnepén Istenünk jelenlétét és békességét a szívünk mélyén megélni! A következő történet segítsen bennünket meglátni a lényeget.

A bregenzi erdőben az egyszerű parasztházak egyikében történt:
Karácsony tájékán jártunk, és a barátságos szobában a karácsonyfa mellett állt egy nagy jászol. Minden ünnepi meghittséget sugárzott. A házban volt egy termetes macska is, amelyik szerette a meleget, és mindig finom pihenőhelyeket keresett magának, mint a macskák általában. Este sikerült neki abba a szobába is besurrannia, amelyet tulajdonképpen nem az ő éjszakai szállásának szántak. Egy különösen kényelmes alvóhely után kutatva rátalált a betlehemi istállóra. Rövid úton kipakolta a szent családot, egy mellettük álló angyalt, valamint az ökröt és szamarat, és kényelmesen összegömbölyödött a szent helyen.
Reggel a szobába lépve lelepleződött a galádság. Az istállóból a lusta kandúr hunyorgott kifelé, miközben az angyalok bájos pofikával tartották a szalagot fölötte: „Dicsőség a magasságban Istennek”. Ők ugyanis nem követték kellő gyorsasággal az eseményeket, a lábuknál történt lényegi változást. A macskát természetesen kikergették, a karácsony hátralévő idejére könyörtelenül kitiltották a szobából.

Ha jobban belegondolunk a történetbe, érdemes egy kicsit elidőzni nála, mégpedig most, még bőven karácsony előtt. Hiszen a jászolra, a betlehemre figyelünk ezen az ünnepen. A kérdés azonban az, vajon nem surranhatnak-e be titkon a mi betlehemeinkbe is kövér macskák, akik kirámolják mindazt, ami szent, és aztán szépen elterpeszkednek középen...
Az a kérdés, vajon nem válnak-e a mi betlehemeink is, a macskák áldozatává?
Nézzük hát meg közelebbről a macskákat, akik végigosonnak városainkon, falvainkon, lakásainkban, és a betlehemi istállóból ki akarják túrni minden csodák legnagyobbikát, hogy maguk kényelmesen elterpeszkedjenek a közepén.

Első macska: Az egyik ilyen szelíden doromboló példány, amelyik néhány házba beoson: a vallási felületesség. Még tartja magát néhány megfakult hagyomány – egy és más fennmaradt szokással –, de mindezt tulajdonképpen nem vesszük komolyan. A hit lényegéből nem sok marad meg. Felállítjuk a betlehemet, mert az az ünnephez tartozik, akárcsak az ünnepi kávéskészlet vagy a karácsonyfadíszek. A betlehem a jászollal nem más, csak az évszaknak megfelelő dekoráció. Ha ránéz az ember, egyáltalán nem jut az eszébe, hogy a szívének valamely eldugott sarkában hála támadjon, hogy Isten milyen jó hozzánk. Így aztán a jászolt a macska bitorolja...

Második macska: Egy másik macskatípus a mogorva, a rosszkedvű, amelyiket ha megsimogatjuk, attól tartunk, megkarmol. Ez a macska az állandó veszekedés, a családi perpatvar, a növekvő elidegenülés, a békétlenség. Ha a házban gyűlölség és civódás uralkodik, a glóriás angyalok, akik heteken keresztül, az egész karácsonyi idő alatt tartják a transzparenst a „Békesség a Földön a jóakaratú embereknek” felirattal, olyan frusztráltak lesznek, mint egy tüntetés résztvevői. Mert a házban a legszebb betlehemi fény a békesség, az egymásra figyelés, a kölcsönös jóindulat.

Harmadik macska: Egy másik macskatípustól még inkább óvakodjunk! Kövér és öntudatos, korunk előszeretettel tenyészti a fajtáját. Könnyen befészkeli magát a lelkünkbe, pedig ott tulajdonképpen a legnagyobbnak és legszentebbnek lenne csak helye. Ez a kandúr szimbolizálja a jóléti gondolkodást, az „egyre többet akarok szerezni”- mentalitást. Azt hogy minden gondolatunk az anyagiak körül forog. Ez a macskafajta aztán teljesen kiüríti a betlehemet. Akkor aztán a drága, öreg barokk betlehem nem más többé, mint státusszimbólum és pénzköltési alkalom, és százszor értékesebb az a betlehem, amit a kis első osztályos papírból maga készít, mert abban egyáltalán nincs helye a nagy kövér macskának. A jóllakottság és falánkság eme képviselőjét szigorúan ki kell tiltanunk a szobából. A betlehem ugyanis nem a birtoklás, hanem az ajándékozás szimbóluma. Karácsonykor az ég ajándékozza magát a földnek, míg a pásztorok és a három királyok a föld ajándékát viszik a mennynek.

A negyedik macska a másoknak való megfelelés kényszere. Ez a macskafajta is nagyon szapora, nagyon sok alkalommal felbukkan és nemcsak karácsonykor. Szívesen rátukmálnák az emberekre! - Mai világunkban hányszor találkozunk azzal, hogy mit szólnak mások, ha én ezt vagy azt nem teszem meg, vagy nem úgy teszem meg, mint ahogyan elvárják? Vagy éppen egy olyan ajándékot készítek valakinek, amiről tudom, hogy a megajándékozott biztosan örül, de nem tehetem a fa alá, mert a környezete nem érti az ajándékban elrejtett szeretetet, odafigyelést és ezért leszólja azt.

Valószínűleg akadna még néhány macskafajta, amelyikre ügyelnünk kellene, de most maradjunk csak ennyinél. Ma, határozzuk el szilárdan, hogy vigyázunk, nehogy a mi szép betlehemeink a » macskák betlehemeivé « váljanak.

Dátum	nap	időpont	Esemény
3.	Vas		Advent első vasárnapja
6.	Sze		Szent Miklós ünnepe
8.	Pé		Boldogságos Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatása főünnepe
10.	Vas		Advent második vasárnapja
13.	Sze		Szállást keres a Szent Család közös ájtatosság a plébánián.
16.	Szo	17:00	Szentmise a gitáros kórus szolgálatával utána közös program a templomkertben
17.	Vas		Advent harmadik vasárnapja
24.	Vas	9:00	Szentmise
24.	Vas	15:00	Pásztorjáték
24.	Vas	23:00	Templomunk vegyeskórusa adja elő karácsonyi műsorát
24.	Vas	24:00	Éjféli mise
25.	Hé		Urunk születése, Karácsony Főünnepe
26.	Ke		Szent István vértanú ünnepe
27.	Sze		Szent János apostol, evangélista ünnepe
31.	Vas	9:00	Szent Család ünnepi mise